jún 18, 2023

Emlékeztető

A Százak Tanácsa 2023. június elsején a Magyarságkutató Intézet Andrássy út 64 alatti szám alatti központjában találkoztunk.

Köszönjük Prof. Kásler Miklós főigazgató Úrnak és munkatársainak, hogy találkozóinknak a későbbiekben is helyet biztosítanak.

Sokan jöttünk össze, s először a Képes Sport címoldalára került 70 éves Foltán Lászlót köszöntöttük, emlegetve a most 80 éves Oláh István barátunkat is. Alkalmi dalárdánknak Béres József hozta a széki köszöntőt (Lajtha gyűjtötte Széken 1940-ben)  amihez  sokan csatlakoztak. Foltán László beszélt Kovács Attila készülő írásáról, Buda János filmtervéről, s az egyesület alapításról.

Hornyák László a közgazdász nézőpontjából beszélt a magyar egészségügy helyzetéről, viszonyítva az OECD országok adataihoz. Ami kiugróan magas, az a magyarok gyógyszerfogyasztása. Galuska László professzor a 30 éves Magyar Egészségügyi Társaság elnöke és Gyurkovits Kálmán professzor az ünnepi tanácskozás szervezője beszéltek a MET előtt álló további feladatokról is, elismeréssel szólva Kellermayer Miklós, s az én előadásomról is. Rajnai Miklós Trianonra emlékezett, (Jelenczki István hozzászólását külön küldtük el tagjainknak.) Király Béla bemutatta Garda Dezső történészt, akinek gazdag munkássága a székelység történetéről, különösen Gyergyóról ad képet. Örömmel látjuk körünkben a későbbiekben is. Győrfi Károly, Bardócz Zsuzsanna, Németh Mária, Kellermayer Miklós, Ludányi András, Bakos István, Szász István Tas értékes gondolatokkal gazdagították a találkozó témáit.

Foltán László köszönetet mondott a soros elnököknek (Bakos István, Béres József, Keserű Katalin, Kováts-Németh Mária, Merkel Attila) s köszöntötte az újakat, – Bíró Zoltán, Fekete Gyula, Kellermayer Miklós, May Attila és Somhegyi Annamária - állandó tagként marad az ügyvivő és tb elnök.

Gratulálunk Freund Tamás professzor MTA elnökké történt újraválasztásához,  Pentelényi Tamás ny. agysebész főorvos Manninger Jenő díjához. Csath Magdolna közgazdász professzort az Óbudai Egyetem szenátusa címzetes egyetemi tanárnak választotta. Őrizzük Pomogáts Béla emlékét, gazdag irodalomtörténeti életművét.

Szeptember 7-én, csütörtökön  14.00-kor találkozunk az Andrássy út 64. szám alatt!

Vörös Győző régész, keletkutató professzor tagtársunk Szentföldön végzett ásatásainak újabb eredményeiről beszél, s bemutatjuk Sándor József professzor tudománytörténeti munkáját a kiadás előtt álló sebészet történetet. Mindenkit várunk!

A nyári hónapokban igyekezzünk interneten, telefonon, személyesen kapcsolatot tartani egymással, s osszunk meg minél több hiteles és lélekerősítő információt. Győrfi Károlynak köszönve küldöm Fekete István írását mindazoknak, akik tudják, érzik van köszönni valónk
(barátsággal: Szijártó István)

 

Fekete István: Az ima

Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.

– Mondd, kisfiam…  És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.

Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben – és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy „szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálra ítéltség posványából.

Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét… megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.

(Megjelent 1944 január 15.-én az Esti Újságban)